Első feljegyzés

 

Csendben ültem a félhomályba, és az ablak felé meredtem. Az üvegen halkan kopogott az eső,a cseppek pedig elhomályosították a szembe szomszéd házát. Még mindig nem tudtam felfogni Nathan szavait."Sabrina meghalt." 

 Újabb darab zsebkendőért nyúltam, mikor a kezem beleütközött egy kemény tárgyba; egy képkeretbe. Féloldalasan volt belecsúsztatva az apró kis fotó, amin én és Sabrina vigyorogva fél kézzel átöleljük egymást, a szabad kezünkkel pedig szívet mutatunk. Ezt anya fotózta nagyjából két éve.

-          - Melody- kopogott anya, de mivel nem reagáltam feltépte az ajtót. – Jézusom!

Anya rekord gyorsasággal ért az ágyamhoz, és huppant le mellém.

  -            - Sabrina…- suttogtam. – Meghalt!

-            - Kincsem, sajnálom!

-          - Nem kell- leheltem. – Nem kell.

Anya átölelt, majd a kezeivel lassan simogatni kezdte a hátamat. Én csak egyre jobban, és hangosabban bömböltem édesanyám vállán.

-            - Anya- mondtam, mikor csitult a sírás ingerem. – Átmehetek Mrs.Mckeen-ékhez?

-            - Nem hiszem, hogy…- kezdte, de én gorombán közbevágtam.

-            - Át kell mennem!

Anya megölelt, majd leakasztotta a kabátomat a fogasról, és a kezembe nyomta.

-            - Siess haza!- csak ennyit mondott.

Bólintottam. Gyors mozdulatokkal felhúztam a bakancsomat, belebújtam a pulóverembe, aztán végül felvettem a kabátomat, és máris rohanni kezdtem.

Sabrina egy utcányira lakik tőlem, így hamar odaértem. A ház körül sárga „LEZÁRVA” és „RENDŐRSÉG” feliratú szalag futott. Két rendőrautó, és egy mentős állt a járda mellet. Ahogy a bejárati ajtóhoz értem, két rendőr pattant mellém.

-            - Nyomozás…- szólt az egyik, azonban én megszakítottam.

-            - Hozzátartozó vagyok, kérem!- lihegtem.

A nő biccentett, majd mind a ketten odébbálltak. Bent minden tele volt fehér, és narancssárga ’x’-ekkel, és rajzokkal. A konyhából Mrs.Mckeen rontott ki sírva.

-            - Melody!- borult a nyakamba. – Sab… Sabrina!

Akárcsak anya engem, én is simogatva próbáltam nyugtatni a zaklatott nőt.

Mögötte hirtelen megjelent Nathan is. A fiú szájában egy szál cigaretta izzott. Kezével felém intett, amolyan „gyere ide” stílusban, majd elindult fel a falépcsőn. Eltoltam magamtól Mrs.Mckeen-t, majd egy puszit nyomtam a nő homlokára, s én is felbandukoltam a lépcsőn. Odafent Nathan már a kanapén ült a tévé előtt.

-            - Miért hívtál?- ültem le a fiú mellé.

-            - Amikor Sabrinát begyógyszerezve megtaláltam az ágyon ez a kép volt a kezében- mondta Nathan, majd a kezembe nyomott egy gyűrött, fekete-fehér fotót. Sabrina volt rajta, és egy fiút ölelgetett. A háttérben egy hatalmas ablakokkal teli, horror filmbe illő ház állt.

-            - Ki ez a srác?- vontam fel a szemöldökömet.

-            - Nem tudom, én sem ismerem, de Sabrina nagyon boldognak tűnik vele- hangja rekedt volt. – Az a ház…

-            - A templom mögött van, régen egy gazdag házaspár élt benne. A haláluk után a házat senki nem vette meg, de minden éjjel, mintha valaki mégis lenne bent. Így ráragadt a házra a „Rémségek Háza” kifejezés- jelent meg egy férfi az ajtóban.

Kék szemét végigfuttatta rajtunk. Fekete zakó volt rajta, amin egy jelvény csüngött. Szőke haja a füle mögé volt tűrve.

-            - Thomas Grey vagyok.- szólalt meg újra a férfi.

-           - Nathaniel, és Melody- mutatott Nathan magára, majd rám.

A férfi biccentett. Ahogy közelebb lépett hozzánk a jelvényén levő NCIS feliraton megcsillant a hold fénye. Thomas kivette Nathan kezéből a fényképet, majd leült mellém.

-            - Titkokban nyomoztok?- vonta fel a szemöldökét. – Jól teszitek. Itt senkiben nem lehet bízni. Ti egy olyan ügybe csöppentetek bele, amely már tizenkét éve megszakítatlanul zajlik. Ez a ház; ennek a háznak a szelleme már tíz embert megölt, és most Sabrinát is.

-            - Magában miért bízzunk?- szólaltam meg hirtelen.

-            - Nem kell bízni bennem- mondta. – De gondolom jó, ha van a csapatban egy tapasztalt nyomozó is, nemde?- mosolyodott el. – Az, hogy én, vagy más; a döntés a ti kezetekben van.

Nyeltem egyet, majd Nathanra emeltem a tekintetemet. A fiú merev tekintettel nézett a fotóra.

-            - Fura, de…- szólalt meg végül Nathan. – Én bízom benne.

-            - Remek. Ma éjfél előtt hat perccel találkozunk a temetőben- jelentette ki, majd intett egyet, és lekocogott a konyhához.

Összenéztem a fiúval. Tekintetében fáradságot véltem felfedezni, így egy „késő van, mennem kell, de hamarosan találkozunk” szöveggel én is otthagytam Nathan-t.

23:00

Csak néhány lámpa égett a sötét utcán. A temető felé haladva egyre kevesebb autó hajtott el a földúton. Hosszú faösvény vezetett el egy fekete vaskapuig, amely egy fehér koponyával díszelgett. A köd lassan leereszkedett, s így egyre kevesebbet lehetett látni. A rengeteg kereszt alakú sírhalmaz közepén egy hatalmas angyal állt. Kezei félig töröttek voltak, fél arca leomlott, és, mintha több éves vér tapadt volna a kőszobor arcához. Ijedt tekintettel meredtem a megcsonkított angyalra. A köd, mintha még jobban elkezdett volna áramlani a szobor jobbjáról. A vér szinte fekete volt, és a fehér követ foltokban csúfította el.

-            - Félelmetes, nemde?- hallottam egy férfihangot.

Ijedten ugrottam fel, a szívem csak úgy kalapált. Mikor megfordultam Thomas Grey nyomozóval találtam szemben magamat.

-            - Megtenné, hogy nem jelenik meg csak úgy a semmiből?- förmedtem Thomasra.

-            - Megtenném, de mi abban a mókás?- mosolyodott el.

Megforgattam a szemeimet. – Nathan?

-           - Még nincs itt- felelte. – Bár nincs már sok ideje…

Nathan pontosan éjfél előtt hat perccel ott állt a temető hátsó kapujánál. Onnantól már csak pár lépésnyire volt a Rémségek Háza. Thomas ment előre. Mindenkinek egy pisztolyt, és két töltényt nyomott a kezébe. Nathannal ellentétben én egyszer fogtam pisztolyt, de az is szivacsból volt. Thomas gyorsan megmutatta, hogy hogyan kell újratölteni, illetve lőni vele.

Gyors léptekkel haladtunk a Rémségek Házának kapuja felé. Éjfél volt. Egy bagoly huhogott a vaskapu legtetején. A kapu zára egy csontvázfejből állt. Mintha csak tudta volna, hogy nyitva lesz, Thomas kérdés nélkül feltépte, és befutott az ajtóig.

A kopogtatóról már lekopott a festék, akárcsak az ajtó többi részéről is. A zár meg volt rongálva- talán tíz éves pisisek voltak. Nathan önként jelentkezett az ajtó berúgására. A fiú másodjára sikeresen kitárta előttünk az ajtót. Csak amikor benéztem a házba. Mikor megláttam milyen is valójában…Csak ekkor esett le, hogy miért nevezi mindenki Rémségek Házának.

Bevezető feljegyzés

Éppen olvastam, mikor rezegni kezdett a telefonom. Sabrina fotója, és neve villogott, amikor rápillantottam a kijelzőre.
- Halló?- szóltam bele a készülékbe. - Sabrina?
- Nem, Nathan vagyok. Sabrina bátyja- mondta a férfihang a vonal másik végéből. - Sabrina meghalt.
Megdermedtem. Kiesett a kezemből a telefon, és egy hangos koppanással földet ért. Még hallottam, hogy Nathan valamit mond, de azután minden összefolyt. Arcomat ellepték a könnycseppek, és mindössze gondolat visszhangzott a fejemben: ez csak egy rossz vicc.